2. fejezet - Legközelebb vigyázok...

Hii! ^^ Itt van az új fejezet, remélem tetszik :D Jó olvasást ^^

A Hydrangea utca lakóinak békés álmát aznap este egy rémült sikoltás verte fel. Minden lakó hallotta a kétségbeesett sikolyt, s kirohantak a házakból, hogy megnézzék, kinek s mi oka van ilyen rémes ricsajt csapni ily későn.
Evelyn éppen a szemetest vitte ki, mikor megtalálta a vértócsában fekvő hullát, de a rémülettől először fel sem ismerte. Walter is kirohant testvére után, és hívta a rendőrséget, majd a mentőket is. De Mrs. Philliphs már egy órája halott volt. Hideg volt, s fehér. Szemei nyitva voltak, és olyan félelem tükröződött kifakult íriszében, hogy az élő ember ereiben megfagyott a vér.
-Gyorsan, vigye be valaki! – kiáltotta Mr. Harvey, majd segített felállítani az időközben sokkos állapotba került Evelyn-t. Hamarosan kiérkeztek a mentők is, de Mrs. Philliphs-szel együtt Evelyn-t is elvitték. Mire a rendőrség képviselői, Mr. Foster és Adam is kiérkezett, jelentős tömeg gyűlt össze. Mr. Foster már hosszú idők óta a kisváros seriffje volt. Alacsony, de mégis tekintélyt parancsoló alakjával megrémiszthetett volna bárkit, de túl jószívű és becsületes volt ahhoz, hogy ezt tegye. Adam pedig csak két évvel ezelőtt érkezett Somewherebe, mint „bűnügyi helyszínelő”, de közel 20 éve nem történt gyilkosság, így dolga se akadt. Idáig. Szétoszlatták a tömeget és Adam buzgón neki is látott a munkának.
-Mr. Foster... - szólt oda Mrs. Cryer, s hívogatóan intett az ujjával. A seriff még egy pillantást vetett Adam munkájára, majd komfortosan oda lépkedett az idő közben még nagyobbá vált tömeghez.
-Igen, Mrs. Cryer? - kérdezte, majd kedvesen elmosolyodott. Mrs. Cryer először csak habozott, majd feltette a kérdést, amire mindenki választ várt.
-Megint... Ő volt? -mondta, s egy szempillantásnyi idő után újabb kérdésekkel rohamozta meg Mr. Foster-t. - Az, aki a múltkor? Ez egy... sorozatgyilkos? Azért ölte meg őt – mondta, s fejével a hulla felé bökött -, mert szemtanú volt?- tette fel a tolakodó kérdéseket, amikre már Mr. Foster sem válaszolt igazán jó kedvvel.
-Nem tudni, Mrs. Cryer – mondta közömbös hangon – ,de nem hinném, hogy sorozatgyilkossal van dolgunk. Mrs. Philliphs-t inkább csak bosszúból ölte meg. - mondta, majd lehajtotta a fejét. Köztudott volt, hogy Mr. Foster igen csak jó barátságban volt Mrs. Philliphs-szel. Vissza sétált a holttest mellé, és meghallgatta Adam beszámolóját.
-Anya! - mondta Rose, majd oldalba bökte édesanyját. Látta Mr. Foster arcán a fájdalmat, és együtt érzett vele. Tudta, milyen az: elveszíteni akit szeretsz. Vagy legalábbis sejtette.
-Rose, te itt vagy? - kérdezte Mr. Harvey, majd oda sietett a lány mellé. - Azt hittem, te is elmentél Evelynhez!
Rose a szája elé kapta a kezét, szembogara kis pöttyé szűkült a félelemtől, és szinte remegni kezdett. Azt hitte, vele is történt valami.
-Evelyn... - suttogta erőtlenül – mi történt vele? - kérdezte, majd apró könnycseppek szántották fel jéghideg bőrét. Úgy érezte, mintha valaki a karmaival próbálná meg letépni arcáról a bőrt, s ezt az égető érzést még a jéghideg víz sem csillapíthatta volna.
-Jajj, Rosette...! - mondta, s letörölte forró könnycseppjeit – Evelynnek nincs semmi baja! Csak... elájult és bevitték a kórházba! - füllentette Mr. Harvey, mert nem akarta sírni látni a kicsi Rose-t. Rose szeme újra sugárzott a boldogságtól, arca is kiderült, majd meg sem köszönve Mr. Harveynak az információt, rohant is a kórházba. Néhány perccel később megérkezett – végre – ő is. Mr. Richards volt a seriff helyettes, de senki sem szerette. Nagyravágyó volt, mindent csak magának akart, és képes volt mások érzéseit a földbe tiporni, csak, hogy meglegyen az ő boldogsága. Nem mellesleg mindig elkésett, és valami ostoba kifogást talált ki, amit senki sem hitt el. Kiszállt ősrégi Cadillackéből, majd a fejét vakargatva elindult a tett színhelye felé.
-Bocsánat, csak... nem akart indulni a kicsike. - mondta, majd fejével a kocsi felé bökött.
-Értem... - mondta sóhajtva, és lemondóan Mr. Foster.
-Szóval... kinyírták Mrs. Philliphs-t? - kérdezte szinte vigyorogva.
-Igen, megölték. És sajnos semmilyen bizonyíték... - mondta Mr. Foster de nem tudta befejezni, mert a szavába vágott.
-Tévedsz! - mondta önelégülten Mr. Richards, majd jobb kezét csípőre téve a ballal az egyik villanypóznára mutatott. - Kamera.
Mindenki, már aki ott maradt Mr. Richards megérkezte után, arra nézett. S tényleg oda volt erősítve egy kisebb térfigyelő kamera.

***

Rose a kórházba érve azonnal felkereste Evelyn szobáját, s már ott találta Walter-t, Nigel-t, és Percy-t is. De Evelyn sehol sem volt.
-Hol van? Hol van Evelyn? - kérdezte kétségbeesetten Rose, s közben oda futott a fiúkhoz.
-Elvitték CT-re, ne aggódj, csak kicsit beverte a fejét amikor elájult... - mondta Nigel, s közben magához ölelte a zokogó Rose-t. - Ssst, nincsen semmi baj... nem lesz semmi baj.
A fiúk egymásra néztek, mert tudták, hogy mi az igazság. Evelyn sosem bírta a vér és a halottak látványát, és az, hogy pont ő találta meg a holttestet, mindennél jobban felzaklatta. Lehet, hogy sose lesz már olyan, mint régen, mert ez a kép rég begyógyult sebeket szakított fel a szívében...
Körülbelül 15 perc múlva hozták be Evelynt, a fején egy kisebb fajta kötés volt. Rose oda akart futni hozzá, de Walter még előtte lefogta a karját.
-Kérlek, hagyjuk most pihenni... - suttogta a fülébe. Rose mit sem sejtve bólintott, s csak egy puszit nyomott legjobb barátnője homlokára. Kimentek mind a váróterembe, amíg Evelynen elvégezték a kontroll vizsgálatokat.
-Elmegyek, és hozok inni valamit. - mondta Rose, majd felállt, és elindult a földszintre az automaták felé. Ám a lépcsőnél vette csak észre, hogy ott hagyta a pénztárcáját, s gyorsan vissza futott. De még mielőtt belépett volna, megtorpant. Fülét szorosan az ajtóhoz tapasztotta.
-Mikor mondjuk el neki? Előbb utóbb úgyis megtudja! - hallotta meg Percy hangját.
-Nem tudom... nem tudom! - mondta idegesen Walter, s Rose biztos volt benne, hogy éppen a haját tépkedi, hiszen mindig azt csinálta.
-Szerintem mondjuk el neki egy kicsit később. Ha nem lesz semmi baja se Evelynnek, akkor feleslegesen zaklatnánk fel. Ha az orvosok is biztosak lesznek benne akkor... majd. - mondta Nigel szomorú hangon, s egy jó megfigyelő némi kétségbeesést is észre vehetett a hangján.
-Kisasszony, kérem! Maga mit csinál itt az ajtó előtt? - hallotta meg maga mögött valaki hangját Rose. Gyorsan hátra fordult, s szembe találta magát az egyik ápolóval.
-Én... én csak... - dadogta maga elé, majd meghallotta az ajtó nyílásását.
-Rose! - mondta Percy, majd megfogta a lány karját, és „beinvitálta” a terembe. - Bocsásson meg... - mondta az ápolónak, majd Walter becsukta az ajtót.
-Mennyit hallottál? - kérdezte kicsit mérgesen.
-Walter! - szólt közbe Nigel, majd közé és Rose közé állt. - Mit hallottál? - kérdezte, majd óvatosan megfogta a lány kezét.
-Mindent. - mondta Rose, majd azok a bizonyos tüzes könnycseppek újra felszántották az arcát. Csípték a szemét, s azt kívánta, bárcsak ne érezné ezt az iszonyú fájdalmat. - Mit nem akartok elmondani?

***

-És, Carl, mikor szándékozol megmutatni a felvételt? - kérdezte cinikusan Mr. Foster, mire Mr. Richards csak elmosolyodott. A kamera felfedezése után Mr. Richards azonnal eltűnt, és mire Mr. Foster felvette a vallomásokat, habár mindenki csak a sikolyról tudott valamit mondani, addigra Mr. Richards már megszerezte a felvételt. Sőt, meg is nézte, de nem akarta megmutatni senkinek sem.
-Brian, Brian, látom nem ismersz még eléggé! - mondta, s mosolya még szélesebb lett. Szeme csillogott, s tele volt hatalomvággyal. Azért tartotta meg magának a felvételt, hogy hatalmasat kaszáljon vele. Ő tudta már ki a gyilkos, de nem volt hajlandó elmondani, ugyanis óriási felhajtást akart csinálni. Sajtótájékoztatókat tartott, és alig egy nap alatt a címlapokra került. Aznap péntek volt, s pontosan vasárnap akarta bemutatni a felvételt. És miért is akarta ilyen sokáig megtartani a titkot? Egyszerű. A legtöbb TV csatorna hatalmas összegeket ajánlott fel neki, hogy megszerezhessék a videót, de ő a legnagyobbat várta.
-De egy valamit elárulok! - mondta, és arcát megkeményítette, hiszen még ő sem hitte el amit látott, illetve hallott, hiszen csak a hangot ismerte fel – Olyan valaki tette, akire soha sem számítanál. Kívülről kedves és normális, de belülről egy... pszichopata. - mondta, s az ember már-már azt hitte gúnyosan elmosolyodik, de nem; akármennyire is volt önző, ez még neki is sok volt.

***

-Evelyn mikor fog megint suliba járni?
-Nem tudom, Rose, nem tudom! - ordította torka szakadtából Walter, mire Rose szemei megteltek könnyel. Az egész menzán csend honolt, s csak az eső kopogását lehetett hallani, amint apró cseppjeivel záporozta az üveget.
-Kérlek Rose, ne sírj! - mondta Nigel, majd kedvesen megfogta Rose vállát – A szem a lélek tükre, de ha ellepi a könny, csak a fájdalmat lehet látni.
-Nigel, köszönöm.. - suttogta maga elé, majd felállt és futásnak eredt. Az ebédlő visszhangzott lépteitől, majd az ajtó hangosan csapódott. Kifutott egészen az udvarig, s közben mindvégig csak sírt, zokogott. Siratta Evelyn-t, mert senki sem tudta mikor fog felépülni. Siratta gyenge lelki állapotát, hiszen mostanában nagyon keveset aludt az éjszaka gyötrelmei miatt. És nem utolsó sorban siratta Walter-t is, hiszen tudta, mennyire fáj neki Evelyn tragédiája. Kifutott a vizes fűre, de alig tett meg néhány lépést, mikor megcsúszott és elesett. A földön feküdt egy darabig, s tűrte, hogy az esőcseppek áztassák a bőrét. Majd kinyitotta a szemét, és isten igazából most vette észre, hogy milyen komor, bús hangulata van a kertnek. Az eddig gyönyörű méregzöld borostyán most félelmetesen hatalmasnak látszott. Óriás levelei lustán simultak a falhoz, várva, hogy lecsaphassanak; kis virágai mint megannyi szem, s mind őt nézte. De ezek a szemek nem voltak oly vidámak, mint ezelőtt. Dühösek voltak, ijesztőek, és Rose mozdulni sem bírt a félelemtől. Majd meghallott egy másik neszt a háta mögött, s ijedten fordult oda. Szemei elkerekedtek, majd teljes erejével bele markolt a fűbe. Sikoltani akart, de ajkai között még egy halk sóhajt se tudott kipréselni. Ott állt előtte, alig néhány méterre, az egyik japán vérborbolya mögött, s úgy tetszett, mintha csak belőle nőtt volna ki. Ajkait gonosz mosolyra húzta a rémült lányt látva, majd bal kezével ismét megrezegtette a bokrot. A nedves levelek kellemetlen hangot kiadva egymáshoz súrlódtak, majd néhány a földre hullott belőlük és eggyé vállt a vizes talajjal. Rose nem látta az arcát, de így is sejtette, hogy mosolyog. Undorítónak és visszataszítóan eltorzultnak tartotta, s hiába félt levette róla tekintetét, majd lehajtotta fejét, és a földet bámulta. Könnyei újra kicsordultak, s a nedves földet még erősebben markolta. Majd meghallotta a cipő halk cuppogását. Elindult. A hangok egyre hangosabbak lettek, s Rose úgy érezte itt a vég. Kétségbeesetten fordult az ellenkező irányba, mikor újra meglátta a borostyánt. S ekkor jött csak rá, hogy mennyire vak volt. Az óriás levelek most oltalmazónak tűntek, hívogatónak, s a kis szemek kedvesen mosolyogtak rá. Rose pedig csak futott, futott az oltalmazó kezek közé, hogy átöleljék és megóvják őt minden gonosztól. Maga sem tudta, meddig állt ott a borostyánt ölelve, mikor megérezte vállán valaki kezét. Hallotta, ahogy a nevét suttogják, de nem reagált. Minden elsötétült körülötte, s szépen sodródott a békés sötétség felé.

***

Mr. Richards negyedjére nézte meg otthonában a videót, újra és újra. Közben már a harmadik szivart szívta el, s a szoba megtelt füsttel. Újra vége lett a videónak, és Mr. Richards a szájához emelte szivarját. Csak ült egy helyben, s nézett maga elé, majd szépen lassan kifújta a szivarfüstöt, ami kacskaringózva haladt a plafon felé, majd eggyé vált társaival. Kinézett az ablakon, s csak ekkor vette észre, hogy már milyen sötét van. A TV képernyőjén ezer hangya szaladgált fel s alá, s csak a halk zümmögésüket lehetett hallani. Ekkor azonban egy lágy, de mégis erőteljes kopogás zavarta meg Mr. Richards gondolat menetét. Ő csak felállt, majd nyugodtan indult az ajtó felé, hogy beinvitálja hívatlan vendégét. Megfogta a kilincset, majd szépen lassan lenyomta, és kinyitotta az ajtót. Amint meglátta vendégét elmosolyodott.
-Jöjjön csak be, vagy inkább kint kíván megölni? - kérdezte cinikusan, de vendége nem válaszolt, csak egy helyben állt, és a földet nézte. - Nem hittem, hogy személyesen is meglátogat kedves Fekete csuklyás alak.- törte meg a néhány másodpercnyi csendet Mr. Richards, mire vendége elmosolyodott.
-Kedves Fekete csuklyás alak... - mondta, majd tekintetét Mr. Richards-ra emelte – Inkább bent, ha lehet.
Majd a férfi válla fölött a TV-n szaladgáló hangyákra vetette figyelmét.
-Legközelebb vigyázok... - mondta, s elővett köpenye alól egy vérvörös rózsát.

1. fejezet - A vadrózsa virága

Sziasztok! Habár eddig még csak 3 rendszeres olvasóm van (ebből az egyik én vagyok XD), remélem tetszeni fog majd az első fejezet! :)

A nap sugarai, mint megannyi sárga csillám próbált meg áttörni a fák lombjai között, hogy sugaraival utat mutasson az arra járóknak. Két ifjú sétált az erdei ösvényen. Tökéletes párt alkottak – volna. Kéz a kézben jártak, de lelkük nem fonódott eggyé; csak barátok voltak.
-Oh, Nigel, milyen gyönyörűek! Mik ezek? - kérdezte Rose, s közben egy fehér, rózsaszínnel bemosott virágokkal borított bokorra mutatott.
-Azok ott? Vadrózsák! Igaz milyen szép a vadrózsa virága?
-Ez vad rózsa? - kérdezte szájtátva Rose – Ugye ennek a termése a csipkebogyó?
-Igen – válaszolt szelíden Nigel, és rá mosolygott. Rose majd kiugrott a bőréből, hogy valami okosat mondott. Haladtak tovább előre, majd mindketten megtorpantak. A szájuk is tátva maradt a látványtól. Az út menti rész telis-tele volt vadrózsa bokrokkal.
-Nézd az ott rózsaszínes! Nézd, az ott meg tiszta rózsaszín! Oh, Nigel, máskor is jöjjünk majd el! - kiabált Rose, s közben egyik bokortól a másikig szaladt. Nigel pedig csak mosolygott Rose gyermeteg, és mégis aranyosan butácska viselkedésén, hiszen viselkedését látva senki sem hitte volna, hogy lassacskán a tizennyolcadik életévébe lép.
-Persze, majd minden tavasszal kijárunk. - mondta, s megpróbálta követni a gyorsan ide-oda ugráló Rose-t.

***

-Köszönöm, hogy elkísértél. - mondta Rose, s egy aprócska puszit nyomott a fiú arcára.
-Szí-szívesen... - mondta Nigel, s pirulva lenézett a földre.
Rose elnevette magát, és befutott a házba.
-Szia! - kiabálta az ajtóból, és becsapta.
-Szia. - mondta Nigel, s elballagott az utca sötétjében.
Az egész napos kirándulás után Rose eléggé kifáradt – főleg az ugrabugrálás és az őrült szaladgálás miatt. A tükör elé állt, és kiszedett minden egyes hajába tűzdelt fehér vadrózsavirágot. Közben folyamatosan egy dal járt a fejében, s dúdolni kezdte.
-”Közeleg az éjfél és valami gonosz ólálkodik a sötétben. A holdfényben olyan látvány tárul eléd, ami majd' megbénítja a szívedet. Megpróbálsz sikoltani, de az ijedtség beléd folytja a kiáltást. Megdermedsz és szörnyűséggel nézel szembe, megbénultál.” (Michael Jackson – Thriller)
Majd oda sétált az ablakhoz, hogy behúzza a sötétítőt, de a látvány megbénította. Egy fekete alak állt a fűzfa alatt, s őt nézte. Gyorsan behúzta a függönyt, és sírva bukott a földre. Már megint ott állt, már megint őt nézte. Várt rá. De eldöntötte; félelem ide, vagy oda, megnézi ki az. Egy kissé elhúzta a függönyt, hogy kikukucskáljon. Már nem volt ott.
- Csak játszadozik velem? - tette fel a költői kérdést, s vissza rogyott a földre majd térdeit felhúzva sírásban tört ki.

***

Mindent beborított a bűz, s csak a hajléktalanok részeg kiáltozását lehetett hallani. A sikátorban egy sötét alak állt, kezében véres kés volt, a lábánál pedig egy hajléktalan – vértócsában feküdve. Elindult, majd alig tett meg néhány lépést, amikor megtorpant.
- El is felejtettem... - szólalt meg, és kihúzott a köpenye alól egy tövis nélküli sárga rózsát. Letette a halott mellé, és elindult. Léptei visszhangoztak a sikátor falai között.

***

A „hajléktalan ügy”, ahogy mindenki hívta, elég nagy port kavart. Az emberek féltek, s mégis buzgón találgatták, hogy ki lehetett a bűnös. Sok teória kapott szárnyra arról, hogyan is halt meg az a szerencsétlen. Közülük mégis csak egy biztos volt: Mrs. Philliphs vallomása, ugyan is ő volt az egyetlen szemtanú.
Az egyik szemetes mögött bújt meg, és végig nézte az egészet. Bár, az ő vallomása is sandított, hiszen Mrs. Phillips világ életében szeretett nagyot mondani, szerette kiszínezni a dolgokat, és mindent egy kicsit máshogyan elmondani. Volt is emiatt kavarodás! Állította, hogy a tettes több, mint két méter magas volt, és a hangja nem hasonlított sem férfiéhez, sem nőéhez. Persze a szúrás magasságából megállapították, hogy legfeljebb 170-175 cm lehetett, és emiatt Mrs. Philliphs vált a legfőbb gyanúsítottá. Majd több órás vallatás után kiderült minden, és elengedték.
Csak egy közös volt mind a rendőri jelentésben, mind Mrs. Philliphs vallomásában; a rózsa. A tövis nélküli sárga rózsa.
-Hallottátok mi történt tegnap? - kezdte ujjongva Evelyn ebédszünetben.
-Ki ne hallott volna az őrült gyilkosról, ki az éj leple alatt hajléktalanokat gyilkol?! - mondta szinkronban Percy és Walter, s közben mindketten nevettek.
-Elég, ne nevessetek! - szólt rájuk Rose – Szegényt megölték, ti pedig még csúfolódtok is! - mondta, s könnybe lábadt a szeme, maga sem tudta miért. Rose túl jószívű volt, s megsajnálta szegény szerencsétlent. A többiek csak mosolyogtak, és szinte csodálattal néztek erre a túlságosan is jószívű lányra. Majd ekkor lépett be Nigel is, aki egy kicsit zavartnak és feldúltnak látszott. Ez mindenkinek rögtön szemet szúrt, de senki sem akarta megkérdezni, mi baja, hiszen tudták, hogy úgyse mondaná el senkinek, mert nem akar senkit sem terhelni a problémáival. Pont, mint Rose. Csöndesek, viccesek, és szeretni valóak voltak, mindenkinek szívesen segítettek, de senkit sem rohamoztak meg problémáikkal.
-Mi újság Nigel? - kezdte vidáman Percy, hátha sikerül valamit kiszednie belőle. De Nigel csak meghúzta a vállát, és megeresztett egy aprócska mosolyt.
Ebéd után Rose és Nigel sétálni indult az iskola kertjében, míg a többiek az ebédlőben maradtak. Mindenkinek feltűnt, hogy milyen sokat vannak mostanában együtt, és titkon remélték, hogy egyszer majd egy párt alkotnak.
-Milyen szép időnk van... - kezdte félénken Nigel.
-Igen! - mondta Rose, és rávillantotta Nigelre gyönyörű mosolyát. Mellette mindig el tudta engedni magát, és olyan szabad lehetett, mint senki mással. - És milyen szép ma a kert! - folytatta vidáman. És valóban; a kert tündérmesébe illően szép volt. A gyep gyönyörű smaragdzöld színben pompázott, és néhol megcsillantak rajta az esőcseppek – hiszen néhány perccel azelőtt még esett. Álmosan nyújtózkodtak a fűszálak felfelé, s közben megpróbálták magukról lerázni súlyos terhüket. A tavaly még oly apró borostyán egy év alatt beterítette hatalmas méregzöld leveleivel az iskola déli épületének falát, és apró virágok kezdtek burjánzani rajta. Néhol elvetve kisebb bokrok voltak ültetve, örökzöld bukszusbokrok, méregzöld mahóniák, viszont az egész színét a japán vérborbolya adta gyönyörű vöröses színével, és sárga virágaival.
Egészen elsétáltak a gimnázium elejéig, s csak akkor vették észre, hol vannak, amikor felbukkantak a hortenzia elbűvölő rózsaszín virágai.
-Láttál már kék színű hortenziát? - kérdezte Nigel.
-Nem, még soha! Úgy megnéznék egyet! - felelte Rose, majd vágyakozóan a hortenziák felé sóhajtott.
-Ígérem, hogy egyszer majd mutatok neked.
Csak mosolyogtak egymásra, mikor Rose megérzett valamit. Valaki figyelte őket. Őt.
-Sajnálom, Nigel, mennem kell haza! Viszlát! – mondta, s már rohant is hazafelé, a biztonságot nyújtó négy fal közé...

***

-”Behunyod a szemed, reméled, csak képzelődsz. De mindvégig ott kúszik mögötted egy alak. Nincs több idõd... „ - énekelte Rose, s éppen indult volna behúzni a függönyt, amikor megtorpant.
-Mi van, ha megint ott áll?! - gondolta kétségbe esetten, és arra gondolt, vajon alhatna e a szüleinél? Majd bátorságot vett magán és oda sétált. Szép lassan, egyik lábát a másik után rakva – félt, hogy az izgalomtól össze esik. Kinézett az ablakon, majd egy halk sóhaj hagyta el ajkait. Senki, sehol. Se egy különös árny, sem pedig egy mozgó bokor az udvaron, csak a megnyugtató üresség tárult elé. Remegő kezével behúzta a függönyt, majd nyugovóra tért.

***

Mrs. Philliphs éppen hazafelé tartott, mikor az egyik bokor mögül elé lépett egy idegen alak. Fekete köpeny volt rajta, s a fejét csuklya takarta el. Más ember azt hitte volna, hogy maga a halál jött el érte, de Mrs. Philliphs tudta, ki az.
-Mit, mit akar tőlem? - suttogta bele az éjszaka sötétjébe.
-Semmit. - mondta kegyetlenül lassan, majd előhúzott egy fehér rózsát – fogja meg!
-Dehogy fogom! - tiltakozott Mrs. Philliphs – Hiszen ez tele van tövisekkel!
-Éppen ezért... - mosolyodott el gúnyosan, s az öregasszony kezébe nyomta a tüskés virágot. Ő felszisszent, majd érzett valami mást is: egy éles penge a bordái közé fúródott, s egyre csak nyomult előre, mígnem már teljesen benne volt.
-Látja, látja Mrs. Philliphs! Ezért nem szabad árulkodni! - mondta, majd kihúzta a kést, és újra döfött. Ezúttal egyenesen a szívébe. Mrs. Philliphs holtan rogyott össze. Majd a sötét alak lassan elindult, és eltűnt az éjszaka árnyai között...

Komikat!
Ahogy az elején is írtam, még nincs sok rendszeres olvasóm, de ha lehetne írnátok komit? :S Nagyon megköszönném, ha leírnátok a hibáimat, vagy, hogy éppen miért tetszett, mert sokat jelentene!
Tumíí

Prológus-szerű

Prológus

Fehér Rózsa - szerelem, megbecsülés, tisztaság
Rózsaszín Rózsa - tökéletes boldogság
Sárga Rózsa - lanyha érzelmek
Vörös Rózsa - birtokló szerelem, szenvedély

Egy szál rózsát ajándékozni az egyértelmű szerelem jelképe, míg rózsát csokorban adni az áhított szerelemé, száz szál rózsát ajándékozni pedig a mindent felperzselő, olthatatlan vágyódás jelképe.

Rose Cryer teljesen normális gimnazista – avagy mégsem. A sötétség leple alatt olyan dolgok történnek, amikre senki sem gondolna... Egy gyilkos járkál Somewhere utcáin. Rose pedig nagy veszélyben van – vagy mégsem?