1. fejezet - A vadrózsa virága

Sziasztok! Habár eddig még csak 3 rendszeres olvasóm van (ebből az egyik én vagyok XD), remélem tetszeni fog majd az első fejezet! :)

A nap sugarai, mint megannyi sárga csillám próbált meg áttörni a fák lombjai között, hogy sugaraival utat mutasson az arra járóknak. Két ifjú sétált az erdei ösvényen. Tökéletes párt alkottak – volna. Kéz a kézben jártak, de lelkük nem fonódott eggyé; csak barátok voltak.
-Oh, Nigel, milyen gyönyörűek! Mik ezek? - kérdezte Rose, s közben egy fehér, rózsaszínnel bemosott virágokkal borított bokorra mutatott.
-Azok ott? Vadrózsák! Igaz milyen szép a vadrózsa virága?
-Ez vad rózsa? - kérdezte szájtátva Rose – Ugye ennek a termése a csipkebogyó?
-Igen – válaszolt szelíden Nigel, és rá mosolygott. Rose majd kiugrott a bőréből, hogy valami okosat mondott. Haladtak tovább előre, majd mindketten megtorpantak. A szájuk is tátva maradt a látványtól. Az út menti rész telis-tele volt vadrózsa bokrokkal.
-Nézd az ott rózsaszínes! Nézd, az ott meg tiszta rózsaszín! Oh, Nigel, máskor is jöjjünk majd el! - kiabált Rose, s közben egyik bokortól a másikig szaladt. Nigel pedig csak mosolygott Rose gyermeteg, és mégis aranyosan butácska viselkedésén, hiszen viselkedését látva senki sem hitte volna, hogy lassacskán a tizennyolcadik életévébe lép.
-Persze, majd minden tavasszal kijárunk. - mondta, s megpróbálta követni a gyorsan ide-oda ugráló Rose-t.

***

-Köszönöm, hogy elkísértél. - mondta Rose, s egy aprócska puszit nyomott a fiú arcára.
-Szí-szívesen... - mondta Nigel, s pirulva lenézett a földre.
Rose elnevette magát, és befutott a házba.
-Szia! - kiabálta az ajtóból, és becsapta.
-Szia. - mondta Nigel, s elballagott az utca sötétjében.
Az egész napos kirándulás után Rose eléggé kifáradt – főleg az ugrabugrálás és az őrült szaladgálás miatt. A tükör elé állt, és kiszedett minden egyes hajába tűzdelt fehér vadrózsavirágot. Közben folyamatosan egy dal járt a fejében, s dúdolni kezdte.
-”Közeleg az éjfél és valami gonosz ólálkodik a sötétben. A holdfényben olyan látvány tárul eléd, ami majd' megbénítja a szívedet. Megpróbálsz sikoltani, de az ijedtség beléd folytja a kiáltást. Megdermedsz és szörnyűséggel nézel szembe, megbénultál.” (Michael Jackson – Thriller)
Majd oda sétált az ablakhoz, hogy behúzza a sötétítőt, de a látvány megbénította. Egy fekete alak állt a fűzfa alatt, s őt nézte. Gyorsan behúzta a függönyt, és sírva bukott a földre. Már megint ott állt, már megint őt nézte. Várt rá. De eldöntötte; félelem ide, vagy oda, megnézi ki az. Egy kissé elhúzta a függönyt, hogy kikukucskáljon. Már nem volt ott.
- Csak játszadozik velem? - tette fel a költői kérdést, s vissza rogyott a földre majd térdeit felhúzva sírásban tört ki.

***

Mindent beborított a bűz, s csak a hajléktalanok részeg kiáltozását lehetett hallani. A sikátorban egy sötét alak állt, kezében véres kés volt, a lábánál pedig egy hajléktalan – vértócsában feküdve. Elindult, majd alig tett meg néhány lépést, amikor megtorpant.
- El is felejtettem... - szólalt meg, és kihúzott a köpenye alól egy tövis nélküli sárga rózsát. Letette a halott mellé, és elindult. Léptei visszhangoztak a sikátor falai között.

***

A „hajléktalan ügy”, ahogy mindenki hívta, elég nagy port kavart. Az emberek féltek, s mégis buzgón találgatták, hogy ki lehetett a bűnös. Sok teória kapott szárnyra arról, hogyan is halt meg az a szerencsétlen. Közülük mégis csak egy biztos volt: Mrs. Philliphs vallomása, ugyan is ő volt az egyetlen szemtanú.
Az egyik szemetes mögött bújt meg, és végig nézte az egészet. Bár, az ő vallomása is sandított, hiszen Mrs. Phillips világ életében szeretett nagyot mondani, szerette kiszínezni a dolgokat, és mindent egy kicsit máshogyan elmondani. Volt is emiatt kavarodás! Állította, hogy a tettes több, mint két méter magas volt, és a hangja nem hasonlított sem férfiéhez, sem nőéhez. Persze a szúrás magasságából megállapították, hogy legfeljebb 170-175 cm lehetett, és emiatt Mrs. Philliphs vált a legfőbb gyanúsítottá. Majd több órás vallatás után kiderült minden, és elengedték.
Csak egy közös volt mind a rendőri jelentésben, mind Mrs. Philliphs vallomásában; a rózsa. A tövis nélküli sárga rózsa.
-Hallottátok mi történt tegnap? - kezdte ujjongva Evelyn ebédszünetben.
-Ki ne hallott volna az őrült gyilkosról, ki az éj leple alatt hajléktalanokat gyilkol?! - mondta szinkronban Percy és Walter, s közben mindketten nevettek.
-Elég, ne nevessetek! - szólt rájuk Rose – Szegényt megölték, ti pedig még csúfolódtok is! - mondta, s könnybe lábadt a szeme, maga sem tudta miért. Rose túl jószívű volt, s megsajnálta szegény szerencsétlent. A többiek csak mosolyogtak, és szinte csodálattal néztek erre a túlságosan is jószívű lányra. Majd ekkor lépett be Nigel is, aki egy kicsit zavartnak és feldúltnak látszott. Ez mindenkinek rögtön szemet szúrt, de senki sem akarta megkérdezni, mi baja, hiszen tudták, hogy úgyse mondaná el senkinek, mert nem akar senkit sem terhelni a problémáival. Pont, mint Rose. Csöndesek, viccesek, és szeretni valóak voltak, mindenkinek szívesen segítettek, de senkit sem rohamoztak meg problémáikkal.
-Mi újság Nigel? - kezdte vidáman Percy, hátha sikerül valamit kiszednie belőle. De Nigel csak meghúzta a vállát, és megeresztett egy aprócska mosolyt.
Ebéd után Rose és Nigel sétálni indult az iskola kertjében, míg a többiek az ebédlőben maradtak. Mindenkinek feltűnt, hogy milyen sokat vannak mostanában együtt, és titkon remélték, hogy egyszer majd egy párt alkotnak.
-Milyen szép időnk van... - kezdte félénken Nigel.
-Igen! - mondta Rose, és rávillantotta Nigelre gyönyörű mosolyát. Mellette mindig el tudta engedni magát, és olyan szabad lehetett, mint senki mással. - És milyen szép ma a kert! - folytatta vidáman. És valóban; a kert tündérmesébe illően szép volt. A gyep gyönyörű smaragdzöld színben pompázott, és néhol megcsillantak rajta az esőcseppek – hiszen néhány perccel azelőtt még esett. Álmosan nyújtózkodtak a fűszálak felfelé, s közben megpróbálták magukról lerázni súlyos terhüket. A tavaly még oly apró borostyán egy év alatt beterítette hatalmas méregzöld leveleivel az iskola déli épületének falát, és apró virágok kezdtek burjánzani rajta. Néhol elvetve kisebb bokrok voltak ültetve, örökzöld bukszusbokrok, méregzöld mahóniák, viszont az egész színét a japán vérborbolya adta gyönyörű vöröses színével, és sárga virágaival.
Egészen elsétáltak a gimnázium elejéig, s csak akkor vették észre, hol vannak, amikor felbukkantak a hortenzia elbűvölő rózsaszín virágai.
-Láttál már kék színű hortenziát? - kérdezte Nigel.
-Nem, még soha! Úgy megnéznék egyet! - felelte Rose, majd vágyakozóan a hortenziák felé sóhajtott.
-Ígérem, hogy egyszer majd mutatok neked.
Csak mosolyogtak egymásra, mikor Rose megérzett valamit. Valaki figyelte őket. Őt.
-Sajnálom, Nigel, mennem kell haza! Viszlát! – mondta, s már rohant is hazafelé, a biztonságot nyújtó négy fal közé...

***

-”Behunyod a szemed, reméled, csak képzelődsz. De mindvégig ott kúszik mögötted egy alak. Nincs több idõd... „ - énekelte Rose, s éppen indult volna behúzni a függönyt, amikor megtorpant.
-Mi van, ha megint ott áll?! - gondolta kétségbe esetten, és arra gondolt, vajon alhatna e a szüleinél? Majd bátorságot vett magán és oda sétált. Szép lassan, egyik lábát a másik után rakva – félt, hogy az izgalomtól össze esik. Kinézett az ablakon, majd egy halk sóhaj hagyta el ajkait. Senki, sehol. Se egy különös árny, sem pedig egy mozgó bokor az udvaron, csak a megnyugtató üresség tárult elé. Remegő kezével behúzta a függönyt, majd nyugovóra tért.

***

Mrs. Philliphs éppen hazafelé tartott, mikor az egyik bokor mögül elé lépett egy idegen alak. Fekete köpeny volt rajta, s a fejét csuklya takarta el. Más ember azt hitte volna, hogy maga a halál jött el érte, de Mrs. Philliphs tudta, ki az.
-Mit, mit akar tőlem? - suttogta bele az éjszaka sötétjébe.
-Semmit. - mondta kegyetlenül lassan, majd előhúzott egy fehér rózsát – fogja meg!
-Dehogy fogom! - tiltakozott Mrs. Philliphs – Hiszen ez tele van tövisekkel!
-Éppen ezért... - mosolyodott el gúnyosan, s az öregasszony kezébe nyomta a tüskés virágot. Ő felszisszent, majd érzett valami mást is: egy éles penge a bordái közé fúródott, s egyre csak nyomult előre, mígnem már teljesen benne volt.
-Látja, látja Mrs. Philliphs! Ezért nem szabad árulkodni! - mondta, majd kihúzta a kést, és újra döfött. Ezúttal egyenesen a szívébe. Mrs. Philliphs holtan rogyott össze. Majd a sötét alak lassan elindult, és eltűnt az éjszaka árnyai között...

Komikat!
Ahogy az elején is írtam, még nincs sok rendszeres olvasóm, de ha lehetne írnátok komit? :S Nagyon megköszönném, ha leírnátok a hibáimat, vagy, hogy éppen miért tetszett, mert sokat jelentene!
Tumíí